Igyekszem. Lehet, hogy nem is sejted mennyire. Állok melletted és annyira szeretnélek nem szeretni, nem is tudod… s nem is tudom. Erős lennék? Nem tudom. Melletted nem vagyok. Ott gyenge a hangom. Sírnék, de nem lehet. Nem hagyod, sajnálod tőlem a könnyet, haragszol a fájdalomra, pedig Te küldted. Te akartad. Csak Te Te Te… senki más. Úgy akarok gyógyulni, hegesíteni a sebet, állni melletted úgy, hogy ne vesszek el a szemedben, ne jöjjön a képzet, hogy erős karod hogy ölel. Álomkép. Az vagy. A legszebb délibáb. Kegyetlen látomás. Fáj a levegő, fáj a mozdulat. Eltűntél belőle. Nem akarod az életem. Én vajon megtartsam magamnak? Akarnád? Nem hiszem. Ugyanúgy neked sincs rá szükséged, ahogy nekem sem. Undok burok.
De nem. Már nem akarlak meghódítani, megszerezni magamnak. Hozzád érni lágy cirógatással, vad markolással. Gyűlölnék melletted ébredni és figyelni, ahogy alszol, s édes csókkal ébreszteni. Kérlelni, maradj még. Ne hagyj egyedül, mert félek. Mert kellesz. Mert csak Te kellesz. Nem akarok öledbe bújni, ölelni, csókolni. Mellkasodra feküdni onnan mosolyogni a világ bajára. Nem akarom nyakadba fúrni a fejem, ott keresni menedéket. Nem akarom, hogy nyugtass, nem akarom, hogy védj! Gyűlölnék súgni szép szerelmes szókat. Látni se bírlak. Elhiszed? Mondanám szóban, csak rám ne nézz, csak szemedbe ne kelljen…
Szeretnék más lenni. Máshonnan jönni. Jobbnak lenni. Megjavulni. Meggyógyulni…
Alkudoznék Veled, talán a semmin, talán a léten. Nem tudom…
