Van, ami sosem múlik el

Őt látom fában, a fűben
Egy eldobott kőben
Egy szívben, egy dalban
Mondd, mért kell, hogy halljam?
A fában, a fűben
Egy eldobott kőben
Van, mi sosem múlik el...


Új nap ébred, új nap vár.
Hideg hosszú télből
Így lesz nyár.
De bárhogy éget, bárhogy fáj,
Van, mi sosem múlik el.
Múltba vész, nem bánom már,
Szívem újra könnyű széllel száll,
De látnom őt még, mindig fáj.
És ez sosem múlik el...


Mért őrzöm még?
Mondd el meddig tart,
Míg elfelejtem?
Vak voltam, most újra látok
De félek késő már...

És van olyan ember...

"Van, aki arra születik, hogy a folyóparton üldögéljen.
Valakibe folyton belecsap a villám. Van, akinek kiváló a hallása.
Van, aki művésznek születik. Van, aki úszik.
Van, aki gombokat gyárt.
Van, aki Shakespeare-t szaval.
És vannak született anyák.
És van olyan ember, aki táncol..."

/Benjamin Button különös élete/

Az igaz könnyek őszintébbek a szavaknál...

Olyan mintha minden eltűnne. Nincs múlt, nincs jövő, csak a pillanat...

Nincs annál rosszabb, mikor azt érzed, hogy nem voltál elég jó annak, aki neked az egész világot jelentette...

"Egy éjjel a Hold így szólt hozzám: "Ha mindig csak sírsz miatta, akkor miért nem hagyod el?" Megálltam egy pillanatra, majd a Holdra néztem és azt mondtam: "Te elhagynád valaha a saját eged?"

Minden 'csak vicceltem' mögött van egy kis igazság, minden 'csak elgondolkoztam'-ban ott van egy kis kíváncsiság; minden 'nem tudom' mögött van egy kis tudás - és minden 'már nem érdekel' mögött van egy kis érzelem...


"Már nem érdekel!"
ugyanmár! hogyne érdekelne?! Amikor szerettem! Oda voltam érte. Elhagyott. És én csak még jobban akartam...

"Nem tudom"
de sajnos, igen. Pontosan tudom, hogy szétfeszít idebent ez a sok sok érzés és gondolat...Tudom, hogy mit akarok, csak magamnak se vallom be...

"Csak elgondolkoztam"
csak egy valami az ami kitölti a gondolataim, de sosem fogom bevallani, még nem...

"Csak vicceltem"
megnyugtatna, ha tudnád, nem viccelek? Nemhiszem, engem sem...

De mégis...
Talán csak magamat nyugtatom, hogy úgy sem lehet már újra, a múlt elmúlt, és én itt állok összetört szívvel, egyedül...

Mindennap nosztalgiázom egy kicsit, ezt az egyet megengedem magamnak. Fekszem az ágyban, és visszagondolok, újra érzem hangját, érintését, csókját, minden édes megtévesztő szavát, újra érzem őt. Látom magunkat, ahogy átölel, és látom ahogy megkezdődik a zűrzavar, és ő úgy dönt nem kér belőle, elég.

És látom magamat egyedül összekuporodva, és ilyenkor tudom már, hogy nem így kellett volna, hanem teljesen máshogy, és rádöbbenek, hogy hibáztam

De tudom, hogy sosem lesz már a régi, hogy ő és mindenki is már régesrég tovább lépett. Én pedig nem ragozhatom ezt tovább, pedig mindennap eszembe jut egy újabb és újabb gondolat, amiről tudom, hogy el kéne mondanom neki. De azt is tudom hogy őt már nem érdekli...

De még mindig nem megy és talán ez a legfájdalmasabb...

Szeretném, hogy ne kelljen elszomorodnom egy dalon, egy tájon, egy festményen, egy képen, egy hangon.

Mert az emlékei mindenhol ott vannak...

És amikor már azt hiszi az ember, hogy végleg elfeledte őt, akkor rá kell jönnie, hogy mégsem mivel olyan nincs. Nemlétezik...

Amikor vége lett mindenről ő jutott eszembe, aztán ez fokozatosan halványul, de idővel újra felerősödik. És ez történt most is.

Szerettelek, szeretlek. És szeretni foglak...

-

Magyar Blogok

"Mint egy jégdarab, az italomban olvad szét,
Az esti csók hát ennyi volt,
De ugyanúgy érzem az ízét még..."

Az ember néha fel sem fogja az egyik fájdalmat máris jön a következő szörnyűség. Néha nehezebb nem összeroppanni a súly alatt, mint szembenézni a hibákkal, vétkekkel.
Hosszú az út, nagyok a dilemmák.
Igyekszem nem elfelejteni, hogy ki vagyok, miért küzdök, mik a céljaim.