Az éj felén túl.

A szerelem gyönyörű dolog. De az egyiknek mindig túl soká tart. A másik aztán ott marad ülve, és a semmibe mered. Néz, mint az őrült.

Azt hiszem, most én vagyok a másik fél. Órákig képes vagyok ülni és nézni a falat, észre se veszem a könnyeimet. Nem gondoltam volna, hogy ennyi könnyem van. És sosem fogy... pedig én azt hittem, hogy elfogyott mind... Annyira fáj ez az üres folt, hogy néha már már azt gondolom belehalok. És valahogy most nem is bánnám a dolgot. Ezerszer megébredek az éjjel, de egyik sem jobb mint az előző. A szeme a legszebb, néha még látom a szemét.. álmomban.. Ugyanúgy dobban a szívem mint mindig, csak most üresen, élettelenül. Ha kivenném és Neked adnám, elfogadnád...? Alig élem túl a napokat. Ezer szilánkra törtem.
Az önmarcangolástól már cafatokban lóg a lelkem, de nincs kedvem összefoltozni újra. Jó lesz így is... remélem.

Kovács Ákos: Az éj felén túl


Ülök a csönd hideg kövén
a sötétség méri a perceket
nem csodálkozom ítéletén
hogy boldognak lennem nem lehet

az éj felén túlról ha visszanézek
látom kezemre könny csorog
és bőröd illatát idézem
mint majd engem idéznek a verssorok

[...]


Szeretlek!